Csepeli Györgynek, az ELTE Társadalomtudományi Kar egyetemi tanárának előadása

Nagyon köszönöm a meghívást. Ez egy igazi új kezdet, és az új kezdet kapcsán ara gondoltam, hogy összefoglalok néhány olyan módszertani elgondolást, amely a szinergia, illetve a Járóka Lívia által kifejtett integráció jegyében sikeresebbé teheti az erőfeszítéseinket annak érdekében, hogy a roma közösség részévé váljon a magyar társadalom egészének. Lássuk az alapelveket. Elsőként említem az adatbázis építést, amire a mai társadalmi informatika messzemenően lehetőséget nyújt. Kell egy térinformatikai alap, amire ráépítjük a szociodemográfiai adatokat, a munkavállalással, iskolázottsággal, háztartás felszereltségével és egyéb részletezésével kapcsolatos adatokat, belerakunk, szubjektív adatokat, kriminológiai adatokat. Végül egy konfliktus előre jelző rendszert tudunk ezáltal a térinformatikai rendszerbe beilleszteni, azt a bizonyos krízistérképet, amiről Járóka Lívia beszélt. Ott kell elsődlegesen beavatkoznunk, ahol krízisveszély van.

A következő alapelv a szegmentálás. Minden projekt esetében nagyon fontos megkülönböztetni a közvetlenül érintettek körében azokat, akik aktív módon részt vehetnek a projekt megvalósításában és azokat, akiket a megvalósítás során nem vehetünk számba. A célcsoportot érdemes részletesen alcsoportokra bontani. Az egyik szempont a depriváció mértéke. Nyilvánvalóan vannak itt végletek. A skála a legszükségesebb testi, lelki nyomortól a viszonylag már majdnem beilleszkedettség állapotáig terjed. Az aktivitás mértéke egy nagyon fontos. Ugyancsak érdemes ismerni az anómia fokát, ami azt mutatja, hogy mennyire vannak azon az úton, amely távol visz a társadalmi normáktól, illetve közel visz a társadalmi normakövetéshez. A bevonhatóság, a participáció mérték szintén fontos, hiszen semmiféle projektet nem lehet úgy végrehajtani, hogy magukat az érintetteket ne mozgósítanánk, és ne velük együtt akarnánk megcsinálni, bár óhatatlanul vannak olyanok, akik nem akarnak ebben részt venni és vannak olyanok, akik részt akarnak venni. A kultúra és kommunikációs szint ugyancsak figyelembe veendő. Miként az előbb utaltam a konfliktus potenciálról, így az integrációs potenciált is valamilyen módon figyelembe tudjuk venni.

A következő alapelv a tervezés, és talán ez a lényeg. Ha a problématérképet felrajzoltuk, akkor az alapdimenziókat kell meghatároznunk: itt nyilvánvalóan a munka, a család, a kapcsolatok, a kultúra, az anómia, tehát a normasértésekre való hajlandóság és a mobilitás lehetnének a legfontosabb dimenziók. Mielőtt bármifajta projektet elkezdenénk, próbáljuk meg a kollektív bölcsességet kihasználni, erre utal ez a deliberáció. Minden tapasztalat arra utal, hogy ha közösen határozunk el valamit, akkor annak a hatékonysága biztosítottabb. A deliberáció ki kell, hogy terjedjen a beavatkozás céljaira, eszközeire és indikátoraira. A végrehajtás menetét folyamatosan monitorozni kell. A lényeg a komplexitás, ami sokban azonos azzal, amit Hecker Róbert szinergiaként jellemzett. Világosan kell lássuk. Hogy mely beavatkozások érintik az egész közösséget, melyek a háztartást, melyek a családot, melyek magát azt a kapcsolatrendszert, amit network szintként azonosítok; és milyen beavatkozások érintik a nemi szempontokat, az életkori szempontokat, illetve a kisebbség-többségi kapcsolatokat. Azok a sikeres projektek, amelyek valamilyen módon ezeket a szempontokat mind-mind figyelembe veszik. Voltak kezdeményezések, melyek a gyerekszegénység leküzdésére születtek, indult egy kezdeményezés, mely a nők kiszolgáltatottsága, a családon belüli erőszak visszaszorítását vállalkoztak, más kezdeményezések a háztartás racionalizálására vagy a kommunikációs infrastruktúra fejlesztésére irányultak. Ha ezek a kezdeményezések nem érnek össze és nem hoznak létre egy komplex beavatkozási láncot, akkor sajnos nem fognak működni. Ez a dolog tényleg csak akkor működik, ha, mint egy karácsonyfán, minden egyes dísz a helyén van.

A fókuszálás azt jelenti, hogy minden egyes projekt esetében le kell, tudjuk határolni a komplexitás jegyében azt a területet, fizikai területet, ahol előre akarunk lépni, és ezt a fizikai területet azután stratégiai szempontból úgy kell kezelni, hogy az erőforrásokat oda központosítjuk. Rengeteg projekt tűnt el a semmibe, a szó szoros értelmében, mert szétfolytak az erőforrások koncentráció hiányában.

Nemcsak magukat az érintetteket, és nemcsak a projekt végrehajtóit kell figyelembe vennünk, hanem azt a civil társadalmat is figyelembe kell, vegyük – adott esetben egyházat, más esetben önkéntes civil szerveződéseket vagy önkormányzatot -, akik támogató jelleggel léphetnek fel a projekt megvalósítása során. A médiát feltétlenül mozgósítani kell, hiszen az egyik legfontosabb erő a pozitív médiatámogatás. A kisebbség-többség problémáknak nem azt mondom, hogy a legfontosabb előidézője, de mindenképpen a súlyosság fenntartója az, hogy a média vagy ellenséges vagy ignoráns. Következésképpen azok az emberek, akik csak a médiából értesülnek arra vonatkozóan, hogy mi az ún. valóság, gyakorlatilag a sötétség homályába vannak hagyva, ha nem éppen rosszindulatú előítéleteknek vannak kiszolgáltatva. Az alap üzenet, melyet ebben a körben nem kell nagyon hangsúlyoznom, csak annyi, hogy remény legyen. A remény, ha tudományos nyelvre akarom lefordítani, önmagát beteljesítő jóslat. Ha valamiben hiszünk, az idővel meg is valósul, míg ha nem hiszünk, akkor egész biztos, nem fog megvalósulni.

Hogyan irányítsuk a projekteket? Leghatározottabban úgy gondolom, hogy az irányításnak helyben kell történnie. Kell legyen a projekt helyszínén egy minden döntési kompetenciával felruházott vezető, aki irányít. Egyes szám első személy nélkül, aki a projektet tudná mozgatni, mindenfajta projekt halálra van ítélve. Azt szokták mondani, hogy a sikernek egy szülője van, a kudarcnak viszont árva. A kudarc elkerülése nagyon fontos. Kell egy vezető, aki lehet belső, az adott közösségből való, de lehet idegen is. A lényeg, hogy éljen a helyszínen. Alsószentmártonban láttam, hogy ott egy évig egy indiai fiú informatikai projekteket hajtott végre, fantasztikus eredményességgel. Mindenki elfogadta, ugyanakkor kívül volt: egyszerre volt belül és egyszerre volt belül, és nagyon határozottan és nagyon jól csinálta a dolgát. Az állandó elérhetőség fontos dolog, ez egy 24 órás folyamatos ott létet kell, hogy jelentsen, fizikai ott létet, amiben benne van a kontroll, de benne van a tanács, benne van a network létrehozásának képessége és a folyamatos ellenőrzés. Csenyétén volt egy nagyon érdekes projektsorozat. Csenyéte az ország egyik legszegényebb cigány faluja. Szelényi Iván és Ladányi János éveken keresztül különféle projekteket próbáltak ott megvalósítani, de egyik a másik után mind kudarcba fulladt azért, mert nem volt egy olyan ember, aki a projektek menetét folyamatosan tudta volna ellenőrizni. Egyszer volt egy projekt, ami sikerült, de a projekt menedzsere lelépett és utána az a projekt is hamvába holt.

A hibákat sokkal könnyebb kijavítani menet közben, mint megvárni a kudarcot. Szükséges a folyamatos mérés, aminek vannak különféle módszerei, ebbe most nem akarok belemenni, ez egy tudományos probléma. Történhet ez egy panel felállítása révén, vagy megfigyeléssel történjen, vagy műszerek segítségével.

Önfenntartás. Nagyon sok projekt remekül működött, amíg volt támogatás, de abban a pillanatban, amikor megszűnt a támogatás, eltűnt a projekt, mint ahogy eltűnik a hópihe az első tavaszi napsugár hatására. Ez kizárólag csak azoknak a hasznát szolgálja, akik azután visszajönnek és egy újabb projekttel jönnek. A lényeg nem az, hogy a projektgazdák projektről projektre szökellhessenek, hanem az, hogy a közösség éljen normális életet, úgy, ahogy egy emberhez a 21. században illik.

Ezt segíti elő az erőforrások bevonása, a kooperáció és a kommunikáció. A problémamegoldó képesség megtanítása a legnehezebb, de minden önfenntartásnak az a lényege, hogy megtanuljunk segítőktől leszakadva önálló életet élni, és az óhatatlanul keletkező problémákkal szembe nézni.

Alapvetően fontosak a szerveződés, hálózatosság, mozgalom szempontjai. Minden lokalitás, ahol a projektek a maguk komplexitásában létrejönnek, tudjon egymásról és a hálózat valamint a benne rejlő tudás folyamatosan bővüljön az egész országban, vagy az egész Közép-európai régióban. Kiderülhet, hogy azonosak a problémák és egymást tudják tanítani a hálózat részesei.

Mi a jó projekt lényege? A jó projektek vagy tanulásra, vagy munkára összpontosulnak. A tanulási projekteknek talán azt a sajátosságát hangsúlyoznám ki és csak akkor fognak ezek működni, ha a bürokratikus szempontoktól elvonatkoztatunk, miszerint vannak újszülöttek, bölcsődés korúak, óvodások, iskolások, gimnazisták és így tovább, az életkori ciklusoknak megfelelően. Itt egy olyan szegmenséről beszélünk a társadalomnak, ahol ezek az életkori kategóriák semmit nem jelentenek. Itt egy folyamatos tanulásról van szó, ahol együtt kell a családnak tanulnia a gyermekekkel. Csak azok a megoldások eredményesek, melyek túllépnek a bürokratikus iskola-szervezeti kereteken. Ilyen a Digitális Középiskola, mely teljes értékű érettségit ad, miközben nem követeli meg az állandó fizikai ottlétet egy iskolának nevezett épületben, ilyen a tanoda, vagy a Biztos Kezdet program. A feladat a Life Long Learning Process megvalósítása, mely a tanulást a teljes életkori spektrumra ki tudja terjeszteni, mert másként nem megy. Reménytelen arra gondolni, hogy van egy iskola, van egy bölcsőde, van egy nyári szünet, van délután, amikor a gyerekek felkészülnek a következő napra. Ez a város logikája, egy polgárosodott, urbánus nevelési logika, mely ebben a körben így nem működik. Itt egy folyamatos, intenzív, mindenkire kiterjedő, jól lehet testre szabott tanulási folyamatról van.

A munka tekintetében a szociális szövetkezeteket tartom példa értékűnek. Csenyéte sikeres periódusa épp a szociális szövetkezet működésének idejére esett. ’89-90-ben megváltozott a rendszer a szabadság jegyében, de akadt néhány nagyon hátrányos vonatkozás. A teljes mezőgazdasági népesség magára lett hagyva azáltal, hogy a mezőgazdasági termelő szövetkezetek megszűntek és egy látszólag racionálisabb mezőgazdasági szerveződés köszöntött be, aminek következtében rengeteg ember munka nélkül maradt. A munka több mint közgazdasági kategória, a munka egy lélektani kategória. Ha valakinek nincs munkája, nincs identitása, nem tudja, mi az, hogy értelem az élet számára és nem tudja továbbadni a gyermekei számára sem. A munkátlanság messze több, mint a puszta gazdasági inaktivitás, és a szociális szövetkezet pont a munka révén az élet értelmét adhatná vissza, ami lehet, hogy Bokros Lajos szempontjából pénzpazarlás. Egyébként nem pénzpazarlás, mert sokkal nagyobb pazarlás a deviancia, a prostitúció, a kábítószerezés, a húzogatása a játékgépeknek és még sorolhatnék ilyen kényszercselekvéseket. A munka lehetne a szociális szövetkezet éltető magja. Rengeteg kapcsolódó projektet lehetne a szövetkezetekhez telepíteni. Semmi nem akadályozza meg a helyi közösségeket abban, hogy a külön fajta reparációkat, legyen az ház, legyen az ruha, legyen az testi szolgáltatás ne helyben végezzék. Vannak helyi szolgáltatások, vannak közösségi szolgáltatások, kereskedelmi, szórakozási funkciók.

Nem hagyhatom ki a távmunkát. A mai infokommunikációs viszonyok között tökéletesen mindegy, hogy én most Békésen vagy New Yorkban vagyok. Ha itt van széles sávú internet hozzáférés, kinyitom a laptopomat, rákapcsolódom világhálóra, és ott van a világ központja, ahol én vagyok. A digitális technológia bekapcsolja az embereket a munka világába és ez már nem az a fajta munka, mint a szociális szövetkezet, mely lehet egy lépés más munkák irányába. A távmunka hozzáadott értéket produkál. Tanácsolom, hogy próbálják megragadni ezeket a lehetőségeket. Rengeteg pályázati lehetőség van. A technológia rendelkezésünkre áll. Az ember nem áll rendelkezésünkre, de az ember viszont nagyon könnyen megtanítható. Egyébként a roma közösség fiataljai, amennyire én meg tudtam ítélni, nagyon könnyen ráállnak erre a technológiára. Volt a WiFi-falu kezdeményezés, melynek keretében kis falvakat láttunk el WiFi-vel, de sajnos nem volt benne távmunka, vagy a digitális középiskola.

Egész mondanivalóm kerete a közösségfejlesztés. Akkor van mindennek értelme, a képzésnek is és a munkának is, ha együtt vannak az emberek, és ez az együttlét nem egy puszta fizikai együttlét, hanem ebben benne vannak a közös élmények, ahogy Mérei Ferenc mondta, az együttes élmény lehetősége. Az együttes élményt mi tudja generálni? Ami esemény, de olyan esemény, ami nem a tragikum, hanem inkább a jó érzés irányába viszi az embereket: az utazás, a mobilitás, a sport, a kultúra. A sport egyébként nagyon fontos. A sportban nagy lehetőségek vannak. Az amerikai feketék integrálásának is az egyik nagyon fontos eszköze volt a sport. Biztos vagyok abban, hogy sportprojektek segítségével a roma közösségek, főleg a fiatal nemzedékek esetében nagyon sokat el lehet érni.

Óhatatlanul vannak olyan közösségi funkciók, amelyeket kontroll funkciónak neveznék. Az állam nagyon rosszul tudja ellátni például az utógondozást. A börtönből szabadultaknak a problémáját az állam nem tudja menedzselni. Az önsegítő, kölcsönös segítségnyújtó csoportok, a civil társadalom, az egyházi közösségek viszont rehabilitálják ezeket az embereket, mert ha ez nem történik meg, akkor sajnos sorsuk olyan lesz ez, hogy egyszer kint, egyszer bent vannak és az senkinek nem jó.

Közösségfejlesztési feladat a többség-kisebbség integráció, az előítéletek lebontása, a konfliktusok a megelőzése, illetve, ha vannak konfliktusok, akkor a gyors beavatkozás. Ideális projektek hozhatók létre a környezeti kultúra terén. Ide tartozik a lakóépületek karbantartása, a kertépítés, a közterületek, az erdők tisztán tartása, a vízelvezetés, és az alternatív energiaforrások feltárása.

Köszönöm a figyelmet.